Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2021. március 8. Az év 67. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 738254. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Ha én ezt már akkor tudtam volna: Thomas Mann nem érettségizett – Lionel Bart nem tudott kottát írni...

Ha én ezt már akkor tudtam volna: Thomas Mann nem érettségizett – Lionel Bart nem tudott kottát írni...
Serény Péter

Magánügy, de ide tartozik. Bizonyos, a nagyközönséget talán szintén érdeklő tényekről ugyanis éppen e magánügy jóvoltából szereztem tudomást. Feleségem szenvedélyes olvasója Thomas Mann minden sorának, és nem kevésbé szenvedélyes hallgatója az Oliver! című nagysikerű musical videó-felvételén újra meg újra lejátszható muzsikának. Így esett, hogy az ő kérésére megpróbáltam egyre újabb részleteket megtudni a 20. század páratlan német író-óriásának életéről és munkásságáról, és az Oliver! zeneszerzőjének, Lionel Bartnak fordulatos és szomorú végű pályafutásáról. Mindkét búvárkodás számomra több mint meglepő eredménnyel járt. (Nyitó illusztráció: pillanatkép a Manchester Theatre Oliver! musical előadásáról /8 http://www.manchestersfinest.com/uncategorized/oliver)

Thomas Mann 1905-ben – ekkor már neves író, a Buddenbrook-ház 1901-ben jelent meg. Képernyőfotó a Wikipédiából. Közkincs.

Thomas Mannról nem sejtettem, hogy nem volt érettségije. A róla szóló legtöbb, általam olvasott írás ezt általában megkerüli; valójában azt a benyomást kelti, mintha a gimnazista Mann fiúnál minden rendben lett volna. Az igazság ezzel szemben az, hogy: nagyon nem volt rendben. Amikor az íróról és családjáról nemrégiben megjelent kötetet olvasva felségem elámult ezen a számára is új információn, utána kerestem, nem lehet-e valami tévedés a dologban. Mit mondjak? Nem lehet tévedés. Maga az író a Nobel-díj bizottság honlapján olvasható önéletrajzában az érettségi vizsga hiányát nem említi ugyan, ámde, amit leír, az ennél többet mond. Thomas Mann utálta az iskolát, a kötelező, számára érdektelennek érzett tanulnivalóval, és végül – saját szavával – dicstelenül vett búcsút a gimnáziumától. Ami műveltséget magáénak tudhat – tette hozzá – azt mind autodidaktaként szerezte meg. (Újságírói, majd írói pályájára felkészülés végett eljárt ugyan általa, szerteágazó érdeklődésének megfelelőnek tekintett egyetemi, főiskolai előadásokra, de ott sem szerzett oklevelet. Nobel-díjas íróként utóbb természetesen több hírneves egyetem is megtisztelte önmagát azzal, hogy díszdoktorává választotta Thomas Mannt.)

Ha én ezt már akkor tudtam volna – morgolódtam magamban, amikor némely internetes beszólogatók a kormánypropaganda „ennek még érettségije sincs” tézisét ismételgetve küldtek melegebb éghajlatra egy máskülönben valóban matúra nélkül iskolát végzett nemszeretem európai uniós nagyembert.

Lionel Bart. Az Oliver! színpadon, filmen, videón, CD-n egyaránt világsiker volt.

A Lionel Bart-história régebbi parázsvita-élményt hívott elő emlékeimből. Ha meggondolom, micsoda boldog idők jártak 2003-ban Magyarországon, hogy nem hajmeresztő kormányzati kultúra- és tudományellenes fellépés, hanem egy zongoraművész előadásáról írott hírlapi kritika keltett fizetett hirdetésként feladott nyílt levelet fogalmazó hevületet jeles értelmiségiekből. Ez történt: a Népszabadság című napilap 2003. február 21-i, pénteki számának 9. oldalán, a Kultúra oldal alján, keretben a következő, HIRDETÉS jelzésű szöveg látott napvilágot: 

„ NYÍLT LEVÉL SCHIFF ANDRÁSNAK

Önt megsértették. Az Ön legutóbbi hangversenyéről e lapban megjelent írás hangvételén mindnyájan megütköztünk, és felháborodtunk.

Mi úgy gondoljuk: művészi alkotásokat létrehozni magasrendű szellemi tevékenység, ezeket kritizálni pedig csakis e tevékenység értékének tudatában szabad.

Mi úgy gondoljuk: a kritikának a művész és a közönség közti kommunikációt, nem pedig írója önkifejezési vágyát kell szolgálnia.

Mi úgy gondoljuk: a művésznek, a közönségnek és az olvasónak egyaránt joga van ahhoz, hogy a kritika hiteles legyen.

Mi úgy gondoljuk: e hitelesség a kritikus felkészültségén és felelősségérzetén alapul.

Mi úgy gondoljuk: e felelősségérzet vezérli a kritikust abban, hogy véleményének kifejtése ne csapjon át az emberi méltóság megsértésébe.

Mindezek miatt mi, magyar zenekritikusok úgy gondoljuk: kötelességünk Önt megkövetni.” (Következett kilenc aláírás.)

Másnap, 2003. február 22-én a szerkesztőség ugyancsak a Kultúra oldalon a következőt közölte: „Tegnapi számunkban fizetett hirdetésként Nyílt levél jelent meg Schiff Andrásnak címezve, amely lapunknak a művész koncertjéről szóló kritikáját érintette. Kötelességünk tehát tudatni, hogy a hirdetést az a Strém Koncert iroda rendelte meg, amely a cikkünkben bírált hangversenyt is szervezte, valamint azt, hogy a hirdetés aláírói (Csengery Kristóf, Dalos Anna, Farkas Zoltán, Halász Péter, Kerényi Mária, Kovács Sándor, Mácsai János, Molnár Szabolcs és Retkes Attila) meg sem kísérelték álláspontjukat a sajtóban szokásos módon, vitacikk formájában közzétenni, amelynek természetesen helyet adtunk volna. Olvasóink tájékozódását megkönnyítendő azt is szükségesnek gondoljuk, hogy újra közöljük a hirdetők által kifogásolt írást. Azért is, hogy ellenőrizhessék, vajon mennyiben sérti az a hirdetők által megvédeni gondolt művészt, és azért is, hogy elgondolkodhassanak, mivé lenne a kritika, ha azt a hirdetők által igényelt szellemiség kizárólagos uralma hatná át. Azaz mivé lenne a szellem, ha lemondana a kritikáról valamiféle szent áhítat nevében, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen kivételes nagyság. (A szerk.)”

És valóban, a szerkesztőség e megjegyzést az említett kritika újraközlésének bevezetőjeként tette közzé. Ez a szöveg nem tért ki arra, hogy a Nyílt levél fogalmazói voltképpen a kritika szerzőjének felkészültségét (is) megkérdőjelezték. Magam is hallottam afféle jól értesült suttogásokat, hogy a kritikus „nem tud kottát olvasni”, mintha az volna a dolga, hogy a zsöllyében a hangjegyeket kipipálva hallgassa az előadót. Bezzeg, ha én akkor tudtam volna, amit csak a minap olvastam, hogy van világhíres musical, melynek a szerzője „kotta-analfabéta” volt, elannyira, hogy a hangszerelésben otthonos barátjának fejből énekelte a lekottázandó dallamot. Ez a zenemű történetesen az Oliver! (és a szerző által soha leírni nem tudott, csak megálmodott sok dal), a szerző Lionel Bart, és a kottaíró komponista-hangszerelő barát pedig Eric Rogers volt. Az egyik forrás egy zárójeles megjegyzése szerint, aminek aztán utánanéztem: az amerikai Irving Berlin, a God Bless America és több száz népszerű dallam, zenés játék, filmmuzsika szerzője sem tudta lejegyezni a műveit, egy újjal pötyögte le őket zongorán, eleinte csakis F-dúrban (mert a bárban, ahol zárás után a billentyűzettel próbált ismerkedni, csak ebben tudott bármit is előcsalogatni a hangszerből). Később, amikor már befutott, készíttetett magának az ő játékához alakított technikájú zongorát. George Gershwin mégis azt mondta róla, hogy Amerikában ő volt a valaha élt legnagyobb dalszerző, Jerome Kern komponista pedig ezt: „Irving Berlinnek helye, az nincs az amerikai zenetörténetben, mert ő maga AZ amerikai zene”. Holott, ugye, Bartra és Berlinre is érvényes, a „felkészültségük” hagyott némi kívánnivalót maga után.

Ha én, ezt már akkor tudtam volna, de szívesen elmesélem a Népszabadság (A szerk.)ének 2003 februárjában.