Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2022. augusztus 8. Az év 220. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 738772. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Mumu

Az újságíró archívumából: Mumu Az újságíró archívumából: Mumu Az újságíró archívumából: Mumu
Farkas József György

Szerzőnk 1980 késő őszén – a Magyar Televízió vezető munkatársaként – járt egyhónapos ösztöndíjjal az Egyesült Államokban. Úti beszámolói sorában kiemelt helyen szerepelt látogatása az USA 50. tagállamában – talán nem véletlenül…

A cím legyen rövid, találó és érdeklődést keltő, így szól az aranyszabály. Ha a Hawaii-szigetekről írok, keresve sem találnék ennél rövidebbet. Eléggé találó is, hiszen a furcsa szó mögött egy tipikus hawaii ruhadarab rejlik, ami - nevével ellentétben – inkább hosszúnak mondható ingszerűség, méghozzá nőnek és férfinak egyaránt praktikus, bő, hűs, uniszex viselet. S ha az érdeklődést is kellően felcsigáztam, akkor megkezdem úti beszámolómat. (A kép forrása: ru.wikipedia.org)

Az egyhónapos amerikai ösztöndíjam adta lehetőségeket felhasználva kerestem fel néhány napra Hawaiit, amely 1959 óta az USA 50. tagállama. Az észak-amerikai függőség jóval régebbi keletű, a was­hingtoni kongresszus tulajdonképpen már 1898-ban annektálta a sziget-csoportot, és addigi független állami létét megszüntetve, katonai tá­maszponttá és turizmus-központtá változtatta. „Kárpótlásul” az amerikai parlament, a Capitolium kupolacsarnokában felállították a szigeteket 1800 körül uralma alatt egyesítő királynak, I. (Nagy) Kamehamehának a szobrát.

A Csendes-óceánnak szinte földrajzi középpontjában fekvő szigeteket a feltételezések szerint időszámításunk 6. századában kezdték benépesíteni a polinéziai szigetvilágból, elsősorban Tahiti­ról áthajózó népek. Az európaiak és persze az amerikaiak számára James Cook brit kapitány fedezte fel 1778-ban, és Szendvics-szige­teknek nevezte el (ennek semmi köze a magyarul „rakottkenyérnek” is nevezett ennivalóhoz, Cook kapitány nagy pártfogóját, Sandwich gró­fot tisztelte meg ily módon). Az elnevezéssel régi útleírásokban, egzotikus tárgyú könyvekben gyakran találkozhatunk.

A nyolc sziget között a legnagyobb neve Hawaii, erről kap­ta azután az egész szigetcsoport az elnevezését, de a főváros, Hono­lulu egy másikon, Oahun épült fel. Washingtontól idáig (Los Angeles-i leszállással együtt) van vagy tizenkét óra a repülőút, de aki reggel indult, az nem este, hanem csak délután érkezik, mert – a Föld for­gásával szemben haladva + negyed napot nyer. Különösen nagy élmény órákig a Csendes-óceán valószínűtlenül kék víztükre felett repülni, míg végre a távolban feltűnnek Hawaii szigetének csúcsai, a Manua Loa, a Manua Kea, valamint a Kilauea kráterei, amelyekbe belepillantva az ember nem tud­hatja pontosan, hogy az ott lapuló ködfoszlányok felhők-e vagy egy készülődő vulkáni kitörés füstje. Innen már lassan ereszkedik a DC 10-es, hogy Kahoolawe, Maui, Lanai és Molokai szigete fölött átre­pülve, végre betont érjen Honolulu nemzetközi légikikötőjében.

„Aloha!” Ez az a szó, amellyel a vendég a legtöbbször találko­zik Hawaiiban. Az Egyesült Államok valamennyi államának van egy meg­különböztető második neve is. Hawaiit „Aloha State” néven ismerik Amerika-szerte. Az ominózus szó egyaránt jelenti azt, hogy „Légy üd­vözölve!”, „Isten hozott!”, „Érezd jól magad körünkben!”, „Hozsánna néked!”, „Erőt, egészséget!” és efféléket. A repülőtéren, az utcákon, az éttermekben mindenütt olvasható és hallható (hangszórókon, zenei kísérettel) az „Aloha”. A szigetek rendkívül vegyes összetételű la­kossága alapvetően angolul beszél, de a helyi nyelvek nyomait, mint valami ritka virágokat, féltve gondozzák, egyebek között a földrajzi elnevezésekben is. Ízelítőül: szállodám például a Waikiki parton a stranddal párhuzamosan futó Kalakaua sugárút és a Kapahulu utca sarkán épült, ablakomból gyönyörű kilátás nyílt a Kapiolani parkra és a mögötte emelkedő kialudt vulkánra, a Kupikipikióra...

Miután a Hawaii-szigeteken a nappali középhőmérséklet té­len is inkább a 30, mint a 25 Celsius fok felé hajlik, az amerikai télből ideérkezett látogató első gondolata természetesen a közeleb­bi megismerkedés az óceán vizével. A homokos tengerpart, a selymes habok vendégmarasztaló hatását nehéz leküzdeni, a nap simogatása is kellemes, s csak a később felhólyagosodó bőr emlékeztet arra, hogy nem szabad a trópusi magatartásra vonatkozó intelmeket fél­vállról venni. Az üzletek természetesen tele vannak nap­égés elleni bőrbalzsamokkal, mert a tulajdonosok tudják: számít­hatnak arra, hogy a turisták többsége azt hiszi, rajta nem fog ki a nap.

...Én sem kerültem el a többség sorsát, s büntetésemül szolgált, hogy másnap, amikor egy lengyel származású helyi család­dal csónakkirándulásra mentünk a tengerre, míg a többiek búvárszem­üveget öltve vígan úszkáltak és a korallok között, no meg a körülöttünk nyüzsgő színpompás halacskákban gyönyörködtek, én a jacht teteje alá húzódva óvtam rákvörös bőrömet a további napártalmaktól. Házi­asszonyunk – egy kedves zenetanárnő, Bartók nagy tisztelője – közben kiállt a motorcsónak tetejére. Kérdésemre, hogy miért ácsorog odafönn, azt válaszolta: figyeli, hogy nem jönnek-e a cápák, mert akkor riasztja pancsoló családját és a másik külföldi vendéget, egy lengyel rádiós kollegát Varsóból. Isten tudja, eztán már nem is bántam olyan nagyon, hogy én nem úszkálok közöttük...

Hawaiinak tehát fő produkciója maga Hawaii – a szigetek kellemes, meleg éghajlata, valóban egyedülálló természeti szépsé­gei, vulkánok, gejzírek, hullámlovaglás, víz alatti vadászat, emberek minden színárnyalatban – egyszóval „ki van találva” az idegenforgalomnak. Az érkezők már rendszerint első nap bevetik magukat a bazárnegyedbe, megveszik az őslakók és a vendégek egyenruháját, a mumut, hozzá természetesen sortnadrágot és strandpapucsot, nyakba akasztandó kagylóláncot (Made in Taiwan), horrorfilmbe illő faálar­cokat (rendszerint a Fülöp-szigetekről származnak), egy csomó képeslapot az ismerősök pukkasztására (Hawaiiba azért magából az Egye­sült Államokból sem jut el mindenki, messze is van, drága is). A vásárlás után jöhet a strandolás, vagy Oahu, esetleg valamelyik (még nem agyoncivilizált) szomszéd sziget megtekintése. Este pedig a polinéz, japán, kínai, koreai, indiai, mexikói és a jó ég tudja, még hányfajta étterem csalogatja zenéjével, fényeivel és ínycsiklandozó illataival mindazokat, akiknek még futja erre a na­pi örömök után pénzből és energiából...

A szigetcsoport életét meghatározó turizmus mellett természetesen más, nem kevésbé fontos, csak talán kevésbé szembeötlő tevékenységeket is folytatnak az itteniek. Figyelmet keltő például Hawaii mezőgazdasági termelése. A kitűnő vulkáni talaj, a kiegyensúlyozott hőmérsékleti viszonyok, a gyakori esők ideális körülményeket bizto­sítanak a trópusi és szubtrópusi növények fejlődéséhez. Különösen a cukornád- és az ananásztermelés fontos, erre kierjedt feldolgozóipar is épül. Ugyancsak fejlett a könnyűipar, az itteni tervezők által elgondolt és megvalósított ruhaféleségek Hawaiit a Csendes-óceán afféle divatdiktáló központjává is változtatják (mumu!).

Akiknek minden jól áll, azok persze itt is a fiatalok. Soha nem láttam még együtt ennyi egzotikus szépségű lányt és fiút. Több mint húszezer hallgató ta­nul a Hawaii Egyetemen, legtöbbjük Japánból, Délkelet-Ázsiából, Indoné­ziából, Ausztráliából, Óceániából érkezett ide, hogy a nagyon szép, parkos-ligetes egyetemi városban gyarapítsa tudását. Az Egyesült Államok kormánya persze nem véletlenül igyekszik Honoluluban afféle szellemi központot kialakítani, az oktatás mellett jó lehetőség kí­nálkozik itt az úgynevezett amerikai életforma, esetleg (például az újságíró-tanszéken vagy a Kelet-Nyugat Központban) az amerikai politikai nézetek erőteljesebb népszerűsítésére. A propagandát nem zavarják olyan kellemetlen kísérő jelenségek, amelyek a kontinen­sen igencsak érezhetők, például jóval kisebb itt a munkanélküliek aránya, a négerkérdés sem játszik szerepet (a lakosság nem egészen egy százaléka fekete).

Hawaii földrajzi helyzetéből következik rendkívüli je­lentősége a közlekedésben és a távközlésben. A hajók a múlt (a 19. – a szerk.) században tizenegy nap alatt értek Honoluluból San Franciscóba. A gépmadaraknak ma elég öt óra ugyanerre az útra. Japán hét és fél, Ausztrália tizenegy és félórányi repülésre esik innét. Nem csoda, hogy Honolulu­ban működik az Egyesült Államok egyik legforgalmasabb repülőtere. (Lenti képünk: Pearl Harbour.)

Távközlésben a tenger alatti, jól kiépített kábelrendszer jelentő­sége a mesterséges holdak megjelenésével csökkent. A szigeteken 1966 óta egyenesben vehető a nagy amerikai tévétársaságok műsora, amelyet ugyanezen társaságok, az NBC, az ABC és a CBS (a CNN akkor kezdte működését – a szerk.) helyi stú­diói szigorúan meghatározott munkaterv szerint meg-megszakítanak, és az így keletkezett helyet saját műsoraikkal és – főleg! – rek­lámjaikkal töltenek meg. Az egyik stúdió (az NBC-hálózat tagja) felelős szerkesztője, Jack Kellner be is mutatta kis területen felépített (hja, drága a telek!), ám igen célszerűen kialakított és jól felszerelt, képmagnósított birodalmát. Ezután vacsorára is meghívott, ahol kiderült, hogy ő maga – jóllehet már nem beszéli nyelvünket – felerészben magyar származású („a nagypapa még borbély volt Miskolcon”), felesége ellenben japán (mint a Hawaiiban élők egynegyede), ezért egy japán étterem volt gasztronómiai örömeink helyszíne. Angol nyelvtudásom hiányossága eredményezte, hogy meg­ettem a sült teknősbékát is (ha értem a nevét, dehogy teszem), ami egyébként rendkívül finom volt.

Kellner úr vitt ki az elutazás napján a repülőtérre. Utunk a Pearl Harbour-i haditengerészeti támaszpont mellett veze­tett el, amelynek turisztikai nevezetessége a japánok által elsüllyesztett Arizona csatahajó és a fölé, illetve köré emelt emlékcsarnok. A japán császárság légiereje 1941. december 7-én meglepetésszerű támadással tönkrebombázta az USA haditengerészetének Hawaii­ban állomásozó hajóit, ezzel hadüzenet nélkül háborút indított az Egyesült Államok ellen. Az amerikaiak beléptek a II. világháborúba, amelynek fő frontja számukra mindvégig a Csendes-óceáni szige­teken át húzódott. E harcban a stratégiailag rendkívüli jelentő­ségű Hawaii-szigetcsoporton volt az irányító központ, ma is itt található a Csendes-óceáni, távol-keleti és délkelet-ázsiai amerikai fegyveres erők főparancsnoksága.

Így állt elő aztán az a csöppet sem szívderítő helyzet, hogy a földi paradicsomnak beillő Hawaii szigetek legfontosabb „iparága” a hadsereg működtetése, ellátása. Több mint százezer katona és tiszt, hadihajók és tengeralattjárók, vadászgépek, rakéták, radarberendezések – ez is Hawaii, sőt – jelentőségét és a fenntar­tására, fejlesztésére fordított dollár-százmilliókat figyelembe véve – ma elsősorban ez Hawaii. A turistákat hozó-vivő óriás gépek között időről időre felszállnak vagy landolnak sötétszürkére festett vadászbombázók is (ugyanazt a kifutópályát használják), hogy dübörgésükkel emlékeztessenek arra: sok problémát kell még megoldani Földünkön, mielőtt az emberek mindenütt nyugodtan élvezhetik az élet napfényes oldalait, amelyek közül az egyik legfényesebb kétségkívül Hawaii. Talán, majd ha a katonák is mumut viselnek…