Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2021. július 26. Az év 207. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 738394. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Emigráció: vándorlások visszhangjai

Emigráció: vándorlások visszhangjai

Az 1956-i forradalom és szabadságharc emigránsainak élettörténeti interjúi alapján „Vándorlások visszhangjai – Történetek az emigrációból” címmel tartott előadást dr. Bakó Béla, a Vas megyei TIT igazgatója, Junior Prima-díjas történész a TIT Hölgyklub tagjainak. Az emigrációban született eseménytörténet kevésbé kutatott terület, ezért munkája közben az ifjú tudós elsősorban ilyen visszaemlékezéseket keresett és olvasott; mint mondta: megpróbált kicsit vájkálni a múltban… (A képen: Magyar menekültek a klingenbachi (kelénpataki) határátkelőnél 1956. november 5-én; a kép forrása: mult-kor.hu)

Dr. Bakó Béla.

Esztendővel a magyarországi forradalom után a New York-i Columbia Egyetem interjús módszeren alapuló kutatásba kezdett azzal a céllal, hogy a szakemberek megpróbálják feltérképezni a Szovjetunió szatellit-országai lakosságának a  mentalitását: miért is él valaki a szovjet típusú rendszerben? Miután mást nem tehettek: a kérdésre adott válaszokat amerikai logikával próbálták értelmezni és megérteni. Az interjús kutatásra az Egyesült Államokba 1956 előtt emigrált magyarokkal végeztették, magyar nyelven rögzítettek 365 interjút: egy részüknél konkrét megadott kérdéssorra kellett válaszolni, a többi pedig beszélgetés volt. Ezek az interjúk angol nyelven jelenleg is elérhetők.

Az interjúalanyok, az „arctalan emberek” világlátása hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben és komplexebb módon megérthessük egy adott társadalom gondolkodásmódját és kultúráját. Az emigránsok visszaemlékezései kényszer szülte helyzetben születtek: a valamilyen okból elmenekültek egy közegből, menedéket kértek egy másik országtól, amelynek befogadásától remélték mindennapjaik jobbra fordulását. A történész az interjúkat olvasván ismerte föl: a menekülés motivációja sokrétű, a politikai okok miatt hazát váltóknál nagyobb arányban szerepelnek benne olyan menedékkérők, akiket ma gazdasági migránsoknak neveznénk; ők azok, akik az addiginál jobb élet reményében hagyták el hazájukat.

Beszélt az 1956-i női szerepek sajátosságáról is: a hagyományosnak tartott társadalmi elvárások szerint a női élet kiteljesedéséhez nem tartozik hozzá az aktív politikai szerepvállalás, a nők tevékenységeinek színtere elsősorban az otthon volt. Az 1956-i legendákban viszont a nők szimbolikus alakként, hagyományos szerepkörüktől idegen „harcos amazonként”, vagy a felkelőket segítő főző- és ápolószemélyzetként jelennek meg, akik támogatják a szabadság eszméjét.

Az interjúkból kiderül, hogy számos hétköznapi ember esetében az emigráció egy hosszú ideje érlelődő folyamat végtermékeként jelenik meg. Az embereknek van egy vágyott Nyugat-képük, ezért már régóta tervezik, hogy elhagyják az országot: a forradalmi időszakban át lehetett jutni a határon és elindult egy nagy tömegű vándorlás, nagy részüknek sikerült is átjutni osztrák területre.

Sok esetben a vándorlók kényszermigránsok, passzív vándorlók, mert férjet, testvért, szülőt követnek, és nem önmaguk döntik el, hogy vándorútra akarnak lépni: ez a folyamat elsősorban gyerekeknél figyelhető meg. Nagyon érdekes interjúsorozatot vettek fel egy svájci gyermekotthonban, több gyereket is megszólaltatva: egy 14 éves kislány elmondta, hogyan próbálta meg édesapja Szombathelynél átcsempészni az egész családot a határon, de csak neki és bátyjának sikerült. Amikor az édesapa visszament a határ magyar oldalára a család többi tagjáért, elfogták és börtönre ítélték. Egy 16 éves fiú „pajtáskodó visszaemlékezése” fabulaként állítja be a vándorláshoz kötődő történetet: „Az ingoványon át jöttünk, Szombathelyen keresztül – nagyszerű szórakozás volt, pont olyan, mint a filmekben.” Egyfajta kalandos történetként mutatja be a menekülést: ez egy olyan megküzdési stratégia, ahol az interjúalany megpróbálja elfelejteni azokat a traumatikus élményeket, hogy menekülés közben akár meg is halhatott volna.

Sok esetben az etnikai másság dominánsként jelenik meg, ha más a befogadó ország, mint az otthoni. Aki a migrációt a forradalmi események kapcsán hirtelen döntésként választotta, a legtöbb esetben szembesül az etnikai mássággal, a nyelvi és beilleszkedési nehézségekkel.

Nagyon éles határvonalat húznak a visszaemlékezők a befogadó és az anyaország között, ahol meglepő módon nem a befogadó ország a pozitív: nagyon kemény az élet Magyarországon, de a befogadó állomáson is nehéz, nem sokkal jobb, mint az otthoni közegben. Ez egyfajta közös szenvedéstörténetet jelenít meg, nevezhetjük magyar identitásnak, magyar kulturális sajátosságnak is: itt élned, halnod kell… a magára hagyottság érzését jeleníti meg.

Bakó Béla szerint a visszaemlékezések összességében a „hogyan léptem vándorútra” kérdésre próbálnak választ és magyarázatot adni: az élettörténeti interjúk a hű korrajz mellett ezen a ponton annak megmutatására is képesek, hogy a vándorló egész életével feleljen arra a kérdésre, hogy miért hagyta el hazáját.